A „gyermeki” szó egy olyan kifejezés, amelyet az emberek könnyelmű és meggondolatlan beszédmódjukban a legtöbb esetben helytelenül használnak.
A szellem restsége által akadályozva az ember nem érzi át kellőképpen a kifejezést, hogy helyesen is megérthesse. Aki azonban nem értette meg a maga teljességében, az soha nem is fogja tudni helyesen használni.
S mégis éppen a gyermekiség az, amely erős hidat jelenthet az embereknek a fényes magasságokba való felemelkedéshez, hogy minden egyes emberi szellem éretté válhasson és elérje a tökéletességet, hogy örökké élhessen ebben a Teremtésben, az Isten Atya házában, amelyet Ő bocsát az emberek rendelkezésére, feltéve hogy… azok neki kedves vendégek maradnak benne. Olyan vendégek, akik nem okoznak károkat a termekben, melyeket kegyelemteljesen mindig gazdagon terített asztallal csupán használatra bíztak rájuk.
De mostanra mily messzire eltávolodott az ember a számára olyannyira szükséges gyermekiségtől!
Pedig enélkül semmit sem képes szelleme számára elérni. A szellemnek gyermekinek kell lennie; hiszen a Teremtés gyermeke, és az marad még akkor is, ha már teljes érettségre tett szert.
A Teremtés gyermeke! Ebben mély jelentés rejlik; hiszen a szellemnek Isten gyermekévé kell fejlődnie. Hogy ezt valaha eléri-e, az egyedül annak a felismerésnek a mértékétől függ, amelyet az összes anyagi világon át vezető vándorlása során hajlandó elsajátítani.
Ezzel a hajlandósággal együtt azonban a tettnek is meg kell mutatkoznia. A szellemi szinteken az akarat egyidejűleg tett is. Az akarat és a tett ott mindig egy. Ez azonban csupán a szellemi szinteken van így, nem az anyagi világokban. Minél sűrűbb, nehezebb az anyagiság valamely szintje, annál távolabb van a tett az akarattól.
Az, hogy a sűrűség gátlón hat, már a hangon is megfigyelhető, melynek mozgása során át kell küzdenie magát az anyagiságon, amely mindenkor a sűrűség jellege szerint akadályozza. Ez már rövidebb távolságok esetén is világosan felismerhető.
Amikor
egy ember fát aprít, vagy valamilyen építkezés során a gerendákba szegeket ver, jóllehet szerszámának ütődése tisztán látható, annak hangja azonban csak néhány másodperc múlva érkezik meg. Ez olyannyira szembetűnő, hogy bizonyára minden ember megtapasztalta már egyszer valahol.
Hasonló, ám még sokkal nehézkesebb az akarat és a tett közötti folyamat a Földön az ember esetében. Az akarat a szellemben villan fel, s a szellemben azonnal tetté válik. Ahhoz azonban, hogy az akarat a durvaanyagúságban láthatóvá váljon, a szellemnek még a durvaanyagú testre is szüksége van. Csupán az impulzusban cselekszik minden test már néhány pillanattal az akarat felvillanása után. Eközben az elülső agy hosszadalmasabb munkája ki van kapcsolva, melynek különben az akarat útját kell közvetítenie egészen annak a test tevékenységére kifejtett hatásáig.
A voltaképpeni út valamivel tovább tart. Néha csak gyengén vagy egyáltalán nem is válik tetté, mert az akarás a hosszabb úton meggyengül, vagy a töprengő ész teljesen lezárja előtte az utat.
E vizsgálódás kapcsán szeretnék egy tulajdonképpen nem ide tartozó utalást tenni az azonos jellegűek vonzása teremtéstörvényének figyelmen kívül hagyott, azonban az emberi cselekvésben is világosan látható hatásaira:
A földi-emberi törvényeket a földi ész dolgozta ki, s azzal is hajtják őket végre. Ezért az ésszel előre megfontolt szándékokat, tehát az átgondolt cselekedeteket, mint olyanokat szigorúbban büntetik és rosszabbnak ítélik meg, mint az olyan cselekedeteket, melyeket indulatban követtek el, tehát meggondolatlanul. Ezen utóbbiaknál a legtöbb esetben enyhítő körülményeket vesznek figyelembe.
Ez a valóságban a teremtéstörvény kényszerének a hatása alatt az ész működésének megegyező jellegével függ össze, észrevehetetlenül mindazon emberek számára, akik az ész előtt feltétel nélkül meghajolnak. Nekik ez teljesen érthető.
Ezáltal, anélkül hogy tudomásuk lenne róla, az indulatban elkövetett cselekedet esetén a bűnösség nagyobbik részét a szellemi szintnek tulajdonítják. A törvényhozók és a bírák mit sem sejtenek erről, mivel teljesen más, pusztán észbeli alapelvekből indulnak ki. Elmélyültebb gondolkodás esetén és a működő teremtéstörvények ismeretének birtokában azonban mindez teljesen más megvilágításba kerül.
Ennek ellenére Istennek a Teremtésben lévő élő törvényei más földi ítéletekben és megítélésekben is teljesen önállóan, a maguk módján működnek, befolyásolatlanul a földi-emberi törvényektől és fogalmaktól. Bizonyára egyetlen komoly embernek sem jutna eszébe azt gondolni, hogy valódi bűnt, nem csupán olyat, amit az emberek előbb annak bélyegeztek, a földi ész által diktált és letöltött büntetéssel egyidejűleg Isten törvényei előtt is le lehetne vezekelni!
Ez már évezredek óta mondhatni két egymástól elválasztott világ, elválasztva az emberek cselekedete és gondolkodása által, jóllehet csupán egyetlen világot kellene alkotniuk, amelyben egyedül Isten törvényei működnek.
Egy ilyen jellegű földi büntetés által csak akkor történhet feloldozás, amennyiben a törvények és a büntetések teljes mértékben megegyeznek Isten teremtéstörvényeivel.
Tehát kétféle indulat létezik. Először is a fentebb már leírtak, melyeket tulajdonképpen impulzusnak kellene nevezni, ezen kívül pedig léteznek olyan indulatok, melyek az elülső agyban villannak fel, tehát nem a szellemben, és az ész kategóriájába tartoznak. Jóllehet ezek nem előre megfontoltak, mégsem szabadna ugyanazokat az enyhítő körülményeket figyelembe venni, mint az impulzus-cselekedeteknél.
Azonban csak azon emberek számára válik lehetővé, hogy az igazi különbséget pontosan megtalálják a két indulat között, akik ismerik Isten valamennyi törvényét a Teremtésben, s akik tudnak azok kihatásairól. Ezt majd egy eljövendő kor számára kell fenntartani, amelyben az emberek körében sem lesznek többé önkényes cselekedetek, mert olyan szellemi érettséggel fognak rendelkezni, amely minden cselekedetükben és gondolkodásuk közben már csak Isten törvényeiben engedi őket vibrálni.
E kitérő csupán elgondolkodásra akar ösztönözni, nem tartozott az előadás voltaképpeni céljához.
Itt mindössze annyit jegyezzünk meg, hogy akarat és tett egy a szellemi szinteken, hogy e kettő azonban az anyagi szinteken az anyag jellege által különválik. Ezért mondta Jézus egykor már az embereknek: „A szellem kész, a test azonban erőtlen!” A test, mely alatt ebben az esetben tehát a test durvaanyagúsága értendő, nem változtatja tetté mindazt, ami a szellemben már azonnal akarat és tett volt.
Pedig a szellem a Földön durvaanyagú köntösében is kikényszeríthetné, hogy akarata mindig durvaanyagú tetté váljon, ha nem lenne hozzá túl lusta. Nem teheti a testet felelőssé ezért a restségért; a test ugyanis minden szellemnek csupán eszközként adatott, amelyet meg kell tanulnia uralni, hogy helyesen bánjon vele. –
A szellem tehát a Teremtés gyermeke. S gyermekinek kell benne lennie, ha be akarja tölteni azt a rendeltetést, ami miatt a Teremtésben van. Az ész felfuvalkodottsága eltávolította a szellemet a gyermekiségtől, mert nem tudta azt akként „megérteni”, ami valójában. Ezáltal azonban a szellem elveszítette támaszát a Teremtésben, amelynek őt most, mint idegent, rendbontót és kártevőt ki kell taszítania, hogy önmaga egészséges tudjon maradni.
S így történik majd meg, hogy az emberek helytelen gondolkodásuk és tetteik által a saját sírjukat ássák. –
Milyen különös, hogy minden embernek, aki azt akarja, hogy a Karácsony ünnepe egyszer úgy igazán hatással legyen rá, előbb meg kell próbálnia beleképzelni magát a gyermekkorába!
Ezt pedig egyértelműen elegendő jelnek lehet tekinteni arra nézve, hogy egyáltalán nem képes felnőttként az érzésével átélni a Karácsonyt. Ez teljesen világos bizonyítéka annak, hogy elveszített valamit, ami gyermekként még az övé volt! Miért nem gondolkodtatja ez el az embert!
Ismét a szellemi restség az, amely meggátolja őket abban, hogy a dolgokkal komolyan foglalkozzanak. „Ez gyerekeknek való”, gondolják, „és a felnőtteknek erre egyáltalán nincs idejük! Nekik komolyabb dolgokon kell gondolkodniuk.”
Komolyabb dolgok! E komolyabb dolgok alatt csupán a földi dolgok utáni hajszát értik, tehát az ész munkáját! Az ész gyorsan messzire visszaszorítja az emlékeket, nehogy elveszítse az elsőbbséget, ha az érzés egyszer teret nyer!
Mindezekben a látszólag oly apró tényekben a legnagyobb dolgokat lehetne felismerni, hacsak az ész időt adna rá. De fölényben van, s hogy ezt megtartsa minden ravaszságot és alattomosságot bevetve harcol. Vagyis nem az ész harcol, hanem a valóságban az, ami azt eszközként használja s mögötte rejtőzködik: a Sötétség!
A Sötétség az, amely nem akarja megengedi, hogy az ember emlékeiben rátaláljon a Fényre. S hogy a szellem mennyire vágyódik arra, hogy rátaláljon a Fényre, új erőt merítsen belőle, arról ismeritek fel, hogy a gyermekkori karácsony emlékeivel együtt egy meghatározhatatlan, majdnem fájó vágyakozás ébred, ami sok embert képes átmenetileg elérzékenyíteni.
Ez az elérzékenyülés alkothatná a legjobb talajt az ébredéshez, ha az ember azonnal és minden erejével felhasználná! De sajnos a felnőttek közben már csak ábrándozásokba merülnek, mialatt a felemelkedő erőt elfecsérlik, eljátsszák. S az ábrándozásokban az alkalom is tovaszáll, anélkül hogy hasznot hozhatott volna, vagy felhasználták volna.
Még ha oly sok ember ejt is közben néhány könnycseppet, szégyelli magát miattuk, s megpróbálja őket elrejteni, egy mozdulattal megrázza magát, amelyben oly gyakran valamiféle öntudatlan dac ismerhető fel.
Milyen sokat tanulhatnának mindebből az emberek. Nem ok nélkül szövődik a gyermekkor emlékeibe egyfajta csendes mélabú. Ez annak az öntudatlan megérzése, hogy valami elveszett, ami űrt hagyott maga után, képtelenséget arra, hogy az ember még gyermekien tudjon érezni.
Ám biztosan gyakran észrevettétek, mily nagyszerűen és üdítően hat minden olyan embernek már pusztán csendes jelenléte is, akinek szemeiből olykor-olykor gyermeki ragyogás sugárzik.
A felnőttnek nem szabad elfelejtenie, hogy a gyermeki nem gyerekest jelent. De talán nem tudjátok, hogy a gyermeki miért képes így hatni, s valójában mi is az! S hogy Jézus miért mondta: „Legyetek olyanok, mint a gyermekek!”
Hogy a mélyére hatoljunk annak, hogy mi a gyermeki, először is azzal kell tisztában lennetek, hogy a gyermeki egyáltalán nem kötődik magához a gyermekhez. Bizonyára ti magatok is ismertek olyan gyermekeket, akikből hiányzik a valódi gyermeki szépség! Léteznek tehát gyermekek gyermekiség nélkül! Egy kárörvendő
gyermek sohasem fog gyermekien hatni, éppoly kevéssé egy neveletlen, tulajdonképpen rosszul nevelt gyermek!
Ebből világosan kitűnik, hogy gyermekiség és gyermek két egymástól független dolog.
Az, amit a Földön gyermekinek hívnak, az a tisztaságból eredő hatás egy sarja! Egy magasabb, nem csupán földi-emberi értelemben vett tisztaságból. Az az ember, aki az isteni tisztaság sugarában él, aki teret enged önmagában a tisztaság sugarának, az ezáltal magáénak mondhatja a gyermekit is, legyen az akár még a gyerekkorban vagy már felnőttként.
A gyermekiség a belső tisztaság eredménye, vagy annak a jele, hogy az ilyen ember a tisztaságnak szenteli magát, azt szolgálja. Mindezek csupán különböző kifejezésmódok, a valóságban azonban mindig ugyanazt jelentik.
Tehát csak egy önmagában tiszta gyermek képes gyermekien hatni, és egy olyan felnőtt, aki ápolja magában a tisztaságot. Ezért hat üdítően és életet sugárzóan, s ezért ébreszt bizalmat is!
S ahol megvan a valódi tisztaság, oda beköltözhet az igaz szeretet is; Isten szeretete ugyanis a tisztaság sugarában hat. A tisztaság sugara az útja, amelyen halad. Nem lenne képes más úton haladni.
Aki nem fogadta magába a tisztaság sugarát, ahhoz sohasem tud eljutni Isten szeretetének sugara!
Az ember azonban megfosztotta magát a gyermekiségtől azáltal, hogy elfordult a Fénytől egyoldalú észbeli gondolkodása révén, melynek mindent feláldozott, ami felemelhette volna, s így ezernyi lánccal szorosan ehhez a Földhöz kötötte magát, tehát a durva anyagisághoz, amely mindaddig hatalmában tartja, amíg saját maga ki nem szabadítja önmagát belőle, amit azonban a földi halál nem hozhat el, csupán a szellemi ébredés.