Három szó csupán, mégis mint egy varázsige; e három szó ugyanis magában hordozza azt a sajátosságot, hogy minden embernél azonnal valamilyen különleges érzést váltson ki. Ritkán azonos természetű ez az érzés. Hasonlít a zene hatásához. Éppen úgy, ahogyan a zene, e három szó is közvetlenül az ember szelleméhez találja meg az utat, voltaképpeni „én”-jéhez. Természetesen csupán azoknál, akik a szellemet nem tartják magukban teljesen elzárva, és ezzel nem veszítették el máris itt a Földön voltaképpeni emberi mivoltukat.
E szavak hallatán azonban minden ember önkéntelenül is azonnal valamilyen korábbi élményre fog visszagondolni. Ez az élmény élőn feltámad előtte, s a képpel együtt egy annak megfelelő érzés is.
Vágyakozással teli gyengédség az egyik embernél, mélabús boldogság, vagy akár csendes, teljesíthetetlen vágy. Másoknál pedig büszkeség, harag, borzalom vagy gyűlölet. Az ember mindig valami olyanra gondol, amit egykor átélt, ami rendkívüli benyomást gyakorolt rá, amiről azonban úgy vélte, hogy már rég kialudt benne.
Ám semmi sem aludt ki benne, semmi sem veszett el abból, amit egykor valóban átélt önmagában. Abból még mindent a magáénak mondhat, mint amire valóban szert tett, s ami ezáltal nem múlik el. De csakis azt nevezheti sajátjának, amit átélt! Más nem támadhat fel a szavak hallatán.
Az ember figyeljen erre egyszer gondosan, éber tudattal, akkor majd hamarosan felismeri azt, ami valóban élő benne, és azt is, amit halottnak lehet tekinteni, mint céltalan emlékek lélek nélküli héját.
Az ember számára, akin nem szabad a testet értenünk, csupán annak van értelme és haszna, ami földi élete során elég mély hatást gyakorolt ahhoz, hogy rányomja bélyegét a lélekre, ami nem múlik el, amit nem lehet újra kitörölni. Csak ilyen bélyegek befolyásolják az emberi lélek alakulását, s továbbmenve, ezáltal a szellem folyamatos fejlődésének elősegítését.
Az ember a valóságban tehát csupán azt élte át, és ezáltal azt tette magáévá, ami ilyen mély benyomást hagy hátra. Minden más hatás nélkül zúg tova, vagy legfeljebb segédeszközként szolgál ahhoz, hogy olyan események alakuljanak ki, amelyek képesek ilyen nagy hatást kiváltani.
Boldog, aki sok ilyen erőteljes élményt mondhat magáénak, mindegy, hogy öröm vagy fájdalom volt az, ami előidézte őket; ugyanis ezen élmények hatása lesz egykor a legértékesebb, amit egy emberi lélek túlvilági útjára magával visz. –
A tisztán földi észmunka, ahogyan az manapság szokásos, csak annak helyes alkalmazása esetén használ a földi lét testi megkönnyítésére. Szigorúan átgondolva, ez az ész mindennemű működésének a voltaképpeni végcélja! A végén sohasem lesz más az eredmény. Így van ez minden iskolában szerzett tudás esetén, mindegy, mely területéről van szó, és minden alkotó tevékenységnél is, legyen az az államszervezetben vagy a családban, az egyéneknél vagy a nemzeteknél, mint ahogyan végül az egész emberiségnél is.
Sajnos azonban minden csak az észnek rendelte alá magát teljesen feltétel nélkül, és ezért a felfogóképesség földi korlátoltságának súlyos láncaiban hever, aminek magától értetődően vészterhes következményeket kellett maga után vonnia, és még fog is maga után vonni minden tevékenységben és történésben.
Csupán egyetlen kivétel van ez alól ezen az egész Földön. A kivételt azonban nem ám az egyház szolgáltatja, mint oly sokan gondolni fogják, s ahogyan annak lenni is kellene, hanem a művészet! A művészetben bizony az ész tagadhatatlanul másodrendű szerepet játszik. Ott azonban, ahol az ész diadalmaskodik, a művészetet azonnal iparossággá alacsonyítják le; ott rögtön és teljesen vitathatatlanul mélyre is süllyed. Ez egy olyan következmény, amely egyszerű természetességében másként egyáltalán nem lehetséges. Egyetlen kivételt sem lehet ezen a téren találni.
De magától értetődően ugyanezt a következtetést lehet levonni minden más dolog esetében is! Nem gondolkodtatja ez el az embert? Pedig úgy kellene ezt felismernie, mintha hályog esne le a szeméről. A gondolkodó és összehasonlító ember számára ez teljesen világosan azt mondja, hogy minden másnál, amit az ész ural, csupán valamilyen pótlékot kaphat: valami alacsonyabb rendűt! Ebből a tényből kellene az embernek felismernie, hogy természeténél fogva milyen hely jár az észnek, hogy valami helyes és értékes keletkezzék!
Eddig még csak egyedül a művészet született az élő szellem működéséből, az érzésből. Egyedül a művészetnek volt természetes, tehát normális és egészséges eredete és fejlődési folyamata. A szellem azonban nem az észben nyilvánul meg, hanem az érzésekben, s csak abban mutatkozik meg, amit az ember oly általánosan „lelkületnek” nevez. Éppen abban, amit az önmagára oly mérhetetlenül büszke mai észember szívesen kicsúfol és kinevet. Ezzel a legértékesebbet gúnyolja ki az emberben, igen, kimondottan azt, ami az embert egyáltalán emberré teszi!
A szellemnek semmi köze az észhez. Ha az ember végre valahára mindenben javulást akar, akkor Krisztus ezen mondását kell figyelembe vennie: „Tetteikről ismerjétek meg őket!” Itt az idő, amikor ez meg fog történni.
Csupán a szellem művei hordoznak magukban már keletkezésük pillanatától életet, ezáltal a tartósságot és a fennmaradást. S minden másnak össze kell omlania, amikor elmúlt virágzásának ideje. Mihelyt gyümölcsöket kellene hoznia, nyilvánvalóvá válik az üresség!
Csak nézzetek végig a történelmen! Egyedül a szellem alkotása, tehát a művészet élte túl azokat a népeket, akik az önmagában élettelen, hideg eszük működésétől már összeomlottak. Nagy, sokat dicsért tudásuk nem tudta megmenteni őket. Így jártak az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak, később a spanyolok és a franciák is, s most a németek – de az igazi művészet alkotásai mindannyiukat túlélték! Soha nem is múlhatnak el. Azonban senki sem látta meg a szigorú szabályszerűséget ezen események ismétlődésben. Egyetlen ember sem gondolt arra, hogy kikutassa ennek a súlyos bajnak a voltaképpeni gyökerét.
Ahelyett, hogy az ember ezt kereste volna, és a mindig visszatérő hanyatlásnak egyszer útját állta volna, vakon beletörődött, majd siránkozással és haraggal alkalmazkodott ehhez a nagy „megváltoztathatatlansághoz”.
Most végül eltalálja az egész emberiséget! Sok nyomorúság van már mögöttünk, még nagyobb áll előttünk. S mély fájdalom járja át azok sűrű sorait, akiket részben már most elért.
Gondoljatok mindazokra a népekre, akiknek már akkor el kellett bukniuk, amikor virágzásuk idejébe, az ész csúcspontjára jutottak. A virágzásból fakadt gyümölcsök mindenütt ugyanazok voltak! Erkölcstelenség, szemérmetlenség és tobzódás megannyi formában, melyekkel elkerülhetetlenül együtt járt a hanyatlás és az összeomlás.
A megkérdőjelezhetetlen hasonlóság mindenki számára nagyon feltűnő! És minden gondolkodó embernek meg is kell találnia ebben a történésben a legszigorúbb törvények egy egészen konkrét fajtáját és következetességét.
Ezen népeknek egymás után kellett végül felismernie, hogy nagyságuk, hatalmuk és dicsőségük csak látszólagos volt, csupán erőszak és kényszer tartotta fenn, nem a belülről fakadó egészség szilárdította.
Nyissátok hát ki szemeteket, ahelyett hogy elcsüggednétek! Nézzetek körül, tanuljatok a múltból, hasonlítsátok össze azokkal az üzenetekkel, amelyek az isteni szférából már évezredekkel ezelőtt megérkeztek hozzátok, s meg kell találnotok a terjeszkedő rossz gyökerét, amely egymaga alkotja az egész emberiség felemelkedésének akadályát.
Majd csak amikor a rossz gyökerestül ki lett irtva, akkor nyílik meg az út az általános felemelkedéshez, nem korábban. S azután ez tartós lesz, mert a szellem élő mivoltát hordozhatja magában, ami eddig ki volt zárva. –
Mielőtt erre közelebbről rátérnénk, el akarom magyarázni, hogy mi a szellem, mint az ember egyetlen, valóban élő lényege. A szellem nem szellemesség és nem eszesség! A szellem nem is tanulással elsajátított tudás. Tévesen neveznek ezért egy embert „szellemben gazdagnak”, ha sokat tanult, olvasott, ha sok mindent megfigyelt és erről jól tud társalogni. Vagy ha jó ötletekkel és viccekkel brillírozik.
A szellem valami egészen más. A szellem egy önálló minőség, amely a vele azonos jellegű világból érkezik, amely más, mint az a rész, ahová a Föld és vele együtt a test is tartozik. A szellemi világ magasabban fekszik, a Teremtés felsőbb és legkönnyebb részét alkotja. Ez a szellemi rész az emberben minősége révén magában hordozza a feladatot, hogy visszatérjen a szellemi világba, mihelyt minden anyagi burok leoldódott róla. Az erre való késztetés az érettség egy egészen meghatározott fokán felszabadul, s azután felvezeti őt saját azonos jellegéhez, annak vonzereje által emeltetve.*
A szellemnek semmi köze a földi észhez, csupán ahhoz a tulajdonsághoz, amit „érzésnek” neveznek. A szellemben gazdag tehát ugyanazt jelenti, mint a „mélyen érző”, nem pedig azt, hogy valaki eszes.
Hogy az ember könnyebben ráérezzen erre a különbségre, használja a mondatot: „Volt egyszer egy!” Nagyon sok kereső fog általa máris magyarázatra lelni. Ha az emberek figyelmesen szemügyre veszik magukat, akkor felismerhetik, hogy az eddigi földi életben mi minden volt lelkük hasznára, vagy mi szolgált arra, hogy pusztán a földi környezetben való boldogulásukat és munkájukat könnyítse meg számukra. Mi az, aminek tehát nem csupán földi, hanem túlvilági értéke is van, és mi az, ami csak földi célokat szolgál, de a túlvilág számára értéktelen marad. Az egyiket magával viheti az ember, a másikat azonban a túlvilágra való átlépéskor hátrahagyja, mint olyat, ami csak ide tartozik, mivel annak a továbbiakban semmi hasznát nem tudja venni. Amit azonban hátrahagy, az csupán eszköz a földi eseményekhez, segédeszköz földi idejére, semmi több.
Ha azonban egy eszközt nem csupán eszközként használnak, hanem sokkal magasabbra értékelnek, akkor az magától értetődően nem tud eleget tenni ennek a magas szintnek, téves helyen van, ezáltal természetszerűen többféle hiányosságot is eredményez, melyek idővel egészen vészterhes következményeket vonnak maguk után.
Ezekhez az eszközökhöz tartozik legfelsőbbként a földi ész, amelynek az emberi agy termékeként magában kell hordoznia a korlátoltságot, aminek a saját természeténél fogva minden testi-durvaanyagú dolog állandóan alá lesz vetve. S a termék sem különbözhet saját eredetétől. Mindig eredetének jellegéhez fog kötődni. Éppen így azok a művek is, melyek a termék által keletkeznek.
Ez az ész számára természetszerűen a legszűkebb, csupán a földi dolgokra irányuló felfogóképességet eredményezi, amely szorosan kötődik térhez és időhöz. Mivel az önmagában halott durvaanyagúságból származik, amely semmilyen saját életet nem hordoz magában, ezért neki sincs élő ereje. Ez a körülmény magától értetődően az ész mindennemű tevékenységében ugyanúgy folytatódik, amely számára ezáltal lehetetlen marad, hogy műveibe életet is vigyen.
Ebben a hajlíthatatlan természetes történésben rejlik az emberi lét szomorú eseményeinek kulcsa ezen a kicsiny Földön.
Meg kell tanulnunk végre különbséget tenni a szellem és az ész között, az ember élő magva és eszköze között! Ha ezt az eszközt az élő mag fölé helyezik, mint ahogy az eddig történt, akkor az egészségtelen dolgokat fog eredményezni, melyeknek már keletkezésükkor magukban kell hordozniuk a halál csíráját, s ezáltal az élőt, a legmagasabbat, a legértékesebbet szűkítik be, kötözik meg és vágják el szükséges tevékenységétől, míg az a halott építmény elmaradhatatlan összeomlása közepette éretlenül kiszabadulva fel nem emelkedik a romokból.
Képzeljük el most a „Volt egyszer egy…” helyett a következő kérdést: „Hogy is volt régen?” Mennyire más a hatás. Az ember rögtön észreveszi a nagy különbséget. Az első kérdés az érzéshez szól, amely a szellemmel áll kapcsolatban. A második kérdés azonban az észhez fordul. Egészen más képek bukkannak fel közben. Eleve leszűkítettek, hidegek, nélkülözik az élet melegét, mivel az ész semmi mást nem képes adni.
Az emberiség legnagyobb bűne azonban a kezdettől fogva az, hogy ezt az észt, amely pedig csak élet nélküli hiányos dolgokat képes alkotni, egy magas talapzatra emelte, és valósággal imádva táncolta körül. Az ember olyan helyet adott neki, amelyet csak a szellemnek lett volna szabad fenntartania.
Ez a cselekedet minden tekintetben szemben áll a Teremtő rendelkezéseivel, s így a természettel is, hiszen azok a rendelkezések a természet folyamataiban rögzülnek. Ezért nem is tud semmi sem valódi célhoz vezetni, hanem mindennek zátonyra kell futnia azon a ponton, ahol meg kell kezdődnie az aratásnak. Másként nem lehetséges, mert ez egy természetes, előre feltételezhető történés.
Csupán a tiszta technikában van ez másképpen, az egyes iparágakban. A technika az ész által nagy magaslatokra ért el, s a jövőben még sokkal messzebbre fog jutni! E tény azonban fejtegetéseim igazságának bizonyítékául szolgál. A technika minden dologban mindig csak tisztán földi, halott, és az is marad. Mivel az ész tehát szintén mindahhoz tartozik, ami földi, ezért a technikában ragyogóan képes kibontakozni, valóban jelentős teljesítményt nyújtani. Ebben a megfelelő helyen áll, valódi feladatában!
Akkor azonban, amikor „élőt”, tehát tisztán emberit is tekintetbe kell venni, az ész természete, jellege nem elegendő, és ezért csődöt kell mondania, ha közben nem a szellem vezeti! Hiszen csak a szellem élet. Sikert egy egészen meghatározott jellegen belül mindig csak az azonos jelleg tevékenysége hozhat. A földi ész ezért sohasem fog tudni szellemi műveket létrehozni! Ezért vált ezen emberiség súlyos vétségévé, hogy az észt az élet fölé helyezte.
Az ember ezáltal egyenesen szembefordította feladatát a teremtői, tehát teljesen természetes elrendeléssel, úgymond a feje tetejére állította azáltal, hogy a második és csupán földi helyre kerülő észnek átengedte a legfelsőbb helyet, amely az élő szellemé. Ezáltal ismét teljesen természetes, hogy a szellem immár arra van kényszerítve, hogy fáradságosan alulról felfelé keressen, miközben a föléje állított ész behatárolt felfogóképességével minden távolabbi kitekintést megakadályoz, ahelyett hogy az a szellem által fentről lefelé tudna tekinteni.
Ha az ember fel akar ébredni, akkor arra kényszerül, hogy előbb „átállítsa a fényeket”. Azt, ami most fent van, az észt, a természeténél fogva neki adományozott helyre kell állítania, a szellemet pedig újra a legfelsőbb helyre kell emelnie. Ez a szükségszerű átállítás a mai ember számára már nem olyan könnyű. –
Az volt a tulajdonképpeni „bűnbeesés”, amikor az emberek egykor megbontották ezt a harmóniát, ami nagyon mélyrehatóan a Teremtő akarata, tehát a természettörvények ellen irányult, s melynek következményei szörnyűségüket tekintve nem hagynak maguk után semmi kívánnivalót; mert ez később „örökletes bűnné” nőtte ki magát, mivel az ész egyeduralkodóvá való emelése azt a természetes következményt is maga után vonta, hogy az ilyen egyoldalú művelés és használat idővel az agyat is egyoldalúan erősítette, és így csak az a rész növekedett, amelynek az ész munkáját kell végeznie, s a másiknak el kellett csökevényesednie. Ezért ez az elhanyagolás által elcsökevényesedett rész ma már csak megbízhatatlan álomagyként képes működni, mely közben még az úgynevezett nappali agy erőteljes befolyása alatt is áll, amely az észt működteti.
Az ember az agynak azon részét, amelynek a hidat kell alkotnia a szellemhez, vagy jobban mondva, melynek a szellemtől kell a hidat alkotnia minden földihez, ezáltal tehát megbénította, megszakította vagy legalábbis nagyon erősen fellazította a kapcsolatot, miáltal az ember megakadályozta önmaga számára a szellem minden működését, s ezzel annak lehetőségét is, hogy eszét „a lélek hassa át”, azt átszellemítse és élettel töltse meg.
Az agy mindkét részének teljesen egyformán kellett volna fejlődnie, hogy együttes harmonikus tevékenység valósulhasson meg közöttük, mint a testben lévő minden más esetén. Vezető szerepben a szellem, az ész pedig mint végrehajtó itt a Földön. Magától értetődő, hogy ezáltal a test egyetlen tevékenysége, sőt maga a test sem lehet soha olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ez a történés azonban természetszerűen mindenen végigvonul! Mert ezáltal minden földi dologhoz hiányzik a legfontosabb tényező!
Könnyen érthető, hogy a szellem mindennemű működésének akadályozásával együtt járt az Istenségtől való eltávolodás és elidegenedés is. Hiszen többé nem vezetett hozzá út.
Ez viszont végül azzal a káros következménnyel járt, hogy már évezredek óta minden megszülető gyermeki test, a mind messzebbre nyúló öröklődés által olyan nagy elülső észagyat hoz magával a Földre, hogy minden gyermek már eleve e körülmény által játszva újra az észnek lesz alávetve, mihelyt ez az agy kibontakoztatja teljes tevékenységét. Az agy két része közötti szakadék mostanra oly naggyá vált, a munkaképesség aránya oly egyenlőtlenné, hogy az emberek többségénél katasztrófa nélkül már nem lehet javulást elérni.
A jelenkori észember már nem egy normális ember, mert az évezredek óta tartó elcsökevényesedés révén hiányzik nála agya fő részének mindennemű fejlődése, ami a teljes emberhez hozzátartozik. Minden észembernek kivétel nélkül csupán egy megnyomorított normális agya van! Agynyomorékok uralják ezért évezredek óta a Földet, a normális embert ellenségnek tekintik, és igyekeznek elnyomni. Torz mivoltukban azt képzelik, hogy nagyon nagy teljesítményre képesek, és nem tudják, hogy a normális ember ennek a tízszeresét képes nyújtani, és olyan műveket tud alkotni, amelyek maradandóak, tökéletesebbek, mint a jelenlegi törekvések! Egy valóban komolyan kereső ember számára nyitva áll az út, hogy eljusson ehhez a képességhez!
Egy észember azonban többé majd nem lesz olyan könnyen képes arra, hogy valami olyan dolgot fogjon fel, ami agya ezen elcsökevényesedett részének tevékenységéhez tartozik! Egyszerűen nem képes rá, még ha szeretné sem, és csupán saját önként vállalt beszűkültségében neveti ki mindazt, ami elérhetetlen számára, s a valóságban visszamaradt, nem normális agya következtében soha többé nem is fogja felfogni.
Éppen ebben rejlik e természetellenes eltévelyedés átkának a legszörnyűbb része. Az emberi agy mindkét részének a normális emberhez feltétlenül hozzátartozó harmonikus együttműködése a mai észemberek számára, akiket materialistának neveznek, végérvényesen ki van zárva. –
Materialistának lenni nem valamiféle dicséret, hanem az elcsökevényesedett agy tanúbizonysága.
Ezen a Földön tehát máig az egészségtelen agy uralkodik, amely működésének végül magától értetődően a feltartóztathatatlan összeomlást is elő kell idéznie mindenben, mert mindaz, amit csak adni akar, az elcsökevényesedés által természetszerűen már kezdettől fogva diszharmóniát és egészségtelenséget rejt magában.
Ezen már semmit sem lehet változtatni, hanem nyugodtan hagyni kell, hogy bekövetkezzék a magától természetesen kifejlődő összeomlás. Ekkor azonban elérkezett a feltámadás napja a szellem és egy új élet számára is! Az ész rabszolgája, mely évezredek óta a hangadó, ezáltal örökre leszerepelt! Soha többé nem fog tudni újra felemelkedni, mert a bizonyíték és saját átélése arra fogja őt kényszeríteni, hogy mint beteg és szellemileg elszegényedett végre önként hajoljon meg az előtt, amit nem tudott megérteni. Soha többé nem lesz alkalma arra, hogy fellépjen a szellem ellen, sem gúnnyal, sem erőszakkal a jogszerűség látszatával, mint ahogyan azt az Isten Fia ellen is tette, akinek harcolnia kellett ellene.
Akkor még lett volna idő sok szerencsétlenséget megakadályozni. Most azonban már nincs; ugyanis az agy két része között eközben fellazult kapcsolatot többé már nem lehet áthidalni.
Sok észember akad majd, aki ezen előadás fejtegetésein akar újra gúnyolódni, ám anélkül, hogy közben, mint eddig mindig, üres közhelyeken kívül akár csak egyetlen valóban tárgyilagos ellenbizonyítékot is fel tudna hozni. Ám minden komolyan kereső és gondolkodó embernek az ilyen jellegű vak buzgalmat csupán annak újabb bizonyítékának kell tekintenie, amit itt megvilágítottam. Ezek az emberek egyszerűen nem képesek erre, még ha igyekeznének sem. Tekintsük őket ezért mától fogva betegeknek, akik hamarosan rá fognak szorulni a segítségre, és… csak várjuk ki nyugodtan.
Nincs szükség harcra és erőszakra, hogy kikényszerítsük a szükséges előrelépést; a vég ugyanis magától el fog jönni. A természetes történés valamennyi kölcsönhatás hajlíthatatlan törvényében itt is teljesen kérlelhetetlenül és pontosan hat ki. – –
Oly sokféle jövendölés szerint akkor majd egy „új nemzedéknek” kell életre kelnie. Ez azonban nem csupán újszülöttekből fog állni, akik mintha egy „új érzékkel” lennének megáldva, mint ahogyan Kaliforniában és Ausztráliában máris megfigyelhető, hanem főként már most is élő emberekből, akik a közeljövőben sok bekövetkezendő esemény által „látóvá” válnak. Akkor majd ők is ugyanannak az „érzéknek” lesznek birtokában, mint a mostani újszülöttek; ez ugyanis nem más, mint annak a képessége, hogy az ember nyitott, be nem szűkített szellemmel áll a világban, s szelleme nem hagyja magát többé elnyomni az ész korlátozásától. Ezzel megszűnik az örökletes bűn!
Mindennek azonban semmi köze az eddig „okkult képességeknek” nevezett tulajdonságokhoz. Ez az ember akkor majd csupán a normális ember lesz, olyan, amilyennek lennie kell! A „látóvá válásnak” semmi köze a „tisztánlátáshoz”, hanem a „belátást”, a felismerést jelenti.
Az emberek ekkor majd képesek lesznek mindent elfogulatlanul meglátni, ami nem jelent mást, mint megítélni. Olyannak látják majd az észembert, mint amilyen valójában, az önmagára és környezetére oly veszélyes korlátoltsággal, amelyből egyúttal az elbizakodott uralomvágy és akaratosság is ered, ami tulajdonképpen az előbbivel egy tőről fakad.
Azt is látni fogják, hogyan szenvedett évezredek óta szigorú következetességgel az egész emberiség hol ilyen, hol olyan formában ez alatt az iga alatt, s hogyan irányult ez a rákfene örökös ellenségként mindig a szabad emberi szellem fejlődése ellen, az emberi lét fő célja ellen! Semmi sem fogja elkerülni a figyelmüket, még annak keserű bizonyossága sem, hogy minden fájdalomnak, minden szenvedésnek, minden egyes bukásnak ezáltal a rossz által kellett bekövetkeznie, s hogy javulás sohasem állhatott be, mert a felfogóképesség leszűkítése által eleve ki volt zárva, hogy belátásra jussanak.
Az ébredéssel azonban megszűnik ezeknek az észembereknek minden befolyása, minden hatalma. Mindenkorra; mert egy új, jobb korszak köszönt majd az emberiségre, melyben a régi többé nem maradhat meg.
Ezáltal elérkezik a szellem ma már százezrek által áhított szükségszerű győzelme a csődöt mondott ész felett. Az eddig tévútra vezetett tömegekből sokan fogják közben még felismerni, hogy az „ész” kifejezést eddig teljesen tévesen értelmezték. A legtöbben egyszerűen bálványként fogadták el, anélkül hogy egyáltalán megvizsgálták volna, csak azért, mert a többiek is annak állították be, s mert e bálvány valamennyi követője erőszak és a törvény által mindig tévedhetetlen, korlátlan uralkodónak tudta magát megjátszani. Sokan ezért egyáltalán nem is vették a fáradtságot, hogy leleplezzék az ilyenek voltaképpeni ürességét és a hiányosságokat, melyek mögöttük rejtőztek.
Persze vannak olyanok is, akik már évtizedek óta harcolnak ez ellen az ellenség ellen, kitartó erővel és meggyőződéssel, titokban s részben nyíltan is, olykor a legsúlyosabb szenvedéseknek is kitéve. Ám anélkül harcolnak, hogy ismernék magát az ellenséget! S ez magától értetődően megnehezítette a sikert. Eleve lehetetlenné tette. A harcosok kardja nem volt jól megélezve, mert a mellékes történéseken mindig kicsorbult. E mellékes dolgokkal azonban állandóan mellé is találtak a semmibe, elfecsérelték saját erejüket, és csak szétforgácsolták saját soraikat.
A valóságban csupán egy ellensége van az emberiségnek az egész vonalon: az ész eddig korlátlan uralma! Ez volt a nagy bűnbeesés, az ember legsúlyosabb vétke, amely minden rosszat maga után vont. Ez vált az örökletes bűnné, és ez az Antikrisztus is, akiről meghirdettetett, hogy fel fogja ütni a fejét. Egyértelműbben kifejezve, az ész uralma az ő eszköze, ami által az emberek a rabjai lettek. Az ő rabjai, Isten ellenségéé, magáé az Antikrisztusé… Luciferé!**
E korszak kellős közepén járunk! S ő ott lakik ma minden emberben, készen arra, hogy elpusztítsa, tevékenysége ugyanis teljesen természetes következményként azonnal elfordulást eredményez Istentől. Amint uralomra engedik jutni, ellehetetleníti a szellemet.
Ezért álljon az ember éberen a vártán. –
Eszét ezért most nem kell lebecsülnie, de eszközzé kell tennie, azzá, ami valójában, nem pedig mérvadó akarattá. Nem úrrá!
Az eljövendő nemzedék embere az eddigi időszakot már csak undorral, borzalommal és szégyennel fogja tudni szemlélni. Körülbelül úgy, mint mi, amikor egy régi kínzókamrába lépünk. Abban is a hideg ész garázdálkodásának romlott gyümölcseit látjuk. Mert vitathatatlan, hogy ha az emberben csak egy kis érzés is van és így szellemileg élő, ilyen szörnyűséget sohasem eszelt volna ki! Összességében persze ma sincs ez másképp, csak valamivel leplezettebb formában történik, s a tömegnyomor éppoly rothadt gyümölcs, mint az akkori egyéni kínvallatások.
Ha az ember egyszer majd visszatekint, nem győzi csóválni a fejét. Megkérdezi majd magától, hogy miként volt lehetséges a tévedéseket évezredeken át csendben eltűrni. A válasz magától értetődően egyszerű: erőszakkal. Bárhová tekint az ember, ez egészen világosan felismerhető. Eltekintve az ókori idők homályától, elég csak belépnünk a már említett kínzókamrákba, melyek még ma is mindenütt láthatóak, s amelyeket nem is olyan nagyon régen még használtak.
Megborzongunk, ha ezekre a régi eszközökre tekintünk. Mennyi hideg brutalitás rejlik bennük, micsoda bestialitás! A mai kor emberei közül aligha fog valaki is kételkedni abban, hogy az akkori cselekedetekben a legsúlyosabb bűntett rejlett. A bűnösökkel szemben ezáltal még nagyobb bűncselekményt követtek el. De a családtól és a szabadságtól elszakítva, oly sok ártatlant is kíméletlenül e tömlöcökbe vetettek. Micsoda jajgatások, micsoda fájdalmas kiáltások hagyták itt el azok torkát, akik teljesen védtelenül ki voltak szolgáltatva a kínvallatóknak. Embereknek kellett olyan dolgokat elszenvedniük, amelyekre csak borzalommal és utálattal lehet gondolni.
Mindenkiben akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy emberektől valóban kitellett mindaz, ami ott ezekkel a védtelenekkel megtörtént, méghozzá a teljes jogszerűség látszatával. Egy olyan jog látszatával, amit egykor csupán erőszakkal kényszerítettek ki. S most ismét úgy kényszerítették ki testi fájdalmak által a bűnösség beismerését a gyanúsítottaktól, hogy azután nyugodtan meggyilkolhassák őket. Még ha ezeket a beismerő vallomásokat csak a kényszer miatt tették is, hogy elkerüljék az értelmetlen testi kínokat, a bíráknak mégis elég volt, mert arra kellett nekik, hogy eleget tegyenek a törvény „szavának”. Vajon ezek a korlátolt emberek valóban úgy vélték, hogy ezáltal az isteni akarat előtt is tisztára tudták magukat mosni és meg tudtak szabadulni a kölcsönhatás kérlelhetetlenül dolgozó alaptörvényétől?
Ezek az emberek vagy valamennyien a legmegátalkodottabb bűnözők söpredéke voltak, akik törvényt merészeltek ülni mások felett, vagy ilyen világosan mutatkozott meg náluk a földi ész beteges korlátoltsága. Másról nem lehet szó.
Az isteni teremtéstörvények szerint egyetlen tisztségviselő, egyetlen bíró sem állhatna cselekedetében hivatala védelme alatt, mindegy, milyen hivatalt tölt be itt a Földön, hanem egyedül és kizárólag személyesen, védtelenül, mint minden más embernek, saját magának kell viselnie a teljes felelősséget mindenért, amit hivatalában tesz. Nem csupán szellemileg, hanem földileg is. Akkor majd mindenki sokkal komolyabban, gondosabban fogja venni a munkáját. És úgynevezett „tévedések” egészen biztosan nem fognak olyan könnyen újra előfordulni, melyek következményeit soha nem lehet jóvátenni. Nem is beszélve az érintettek és hozzátartozóik testi és lelki szenvedéseiről.
A továbbiakban azonban vegyük szemügyre a szintén ide tartozó, az úgynevezett „boszorkányok” ellen indított perek fejezetét!
Aki valaha is hozzájutott ilyen jellegű perek bírósági irataihoz, az a lángoló szégyentől felindulva azt szeretné kívánni, hogy bárcsak sohase tartozott volna ehhez az emberiséghez. Ha egy embernek akkoriban akár csak tudomása volt gyógyfüvekről, akár gyakorlati tapasztalat, akár hagyomány útján, és ezzel segített azoknak a szenvedő embereknek, akik erre kérték, akkor ezért könyörtelenül a kínpadra került, amitől végül csak a máglyahalál szabadította meg, ha a teste nem halt bele már azelőtt ezekbe a kegyetlenségekbe.
Akár a testi szépség is szolgálhatott akkoriban indítékul erre, nevezetesen a szemérmesség, amely nem volt szolgálatkész.
S azután az inkvizíció szörnyűségei! Viszonylag kevés év csupán, ami ettől az „akkortól” elválaszt bennünket!
Ahogyan ma felismerjük ezt az igazságtalanságot, éppen úgy érezte ezt akkoriban a nép. Mert ez a nép még nem volt annyira beszűkítve az „ész” által, nála olykor-olykor még feltört az érzés, a szellem.
Nem ismeri fel ma az ember mindebben a tökéletes korlátoltságot? A felelőtlen butaságot?
Az ember fölényesen és vállrándítva beszél róla, ám alapjában véve semmi sem változott e téren. A korlátolt elbizakodottság minden meg nem értett dologgal szemben még éppúgy megvan! Mindössze e kínzások helyett most nyilvános gúny jut ki mindennek, amit az ember saját korlátoltsága miatt nem ért meg.
Egyszer azonban nézzen az ember mélyen és őszintén magába, s gondolkodjon el ezen komolyan, anélkül hogy közben kímélné magát. Az észhősök, azaz a nem teljesen normális emberek, s gyakran a bíróság is, eleve szélhámosnak tekint minden olyan embert, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy valami olyat tud, ami a többiek elől el van zárva, talán hogy természetes történésként finomanyagú szemével képes a finomanyagú világot is látni, amit egészen rövid időn belül többé nem fognak kétségbe vonni, még kevésbé fognak brutálisan harcolni ellene.
S jaj annak, aki maga sem tud mit kezdeni vele, hanem a legnagyobb ártatlansággal beszél arról, amit látott és hallott. Rettegnie kell, ahogyan az első keresztényeknek Néró idején az ő gyilkolásra mindenkor kész segítőitől.
Ha ráadásul még más képességei is vannak, amiket a kimondott észemberek sohasem lesznek képesek megérteni, akkor minden további nélkül kíméletlenül üldözni fogják, megrágalmazzák, számkivetetté teszik, ha nem állítja magát mindenki szolgálatába; s amennyiben csak lehetséges, „ártalmatlanná” teszik, ahogy azt az emberek oly szépen mondani szokták. Emiatt valahogy senkinek sem lesz lelkiismeret-furdalása. Egy ilyen ember ma még a bensőleg néha nagyon is tisztátalan emberek szabad prédájának számít. Minél korlátoltabb valaki, annál nagyobb a saját okossága feletti elvakultsága és a beképzeltségre való hajlama.
Az ember semmit sem tanult a régi idők ezen eseményeiből, a kínzásokból és égetésekből, és a perek oly nevetséges irataiból! Hiszen még ma is mindenkinek büntetlenül szabad gyaláznia és sértegetnie a szokatlan és meg nem értett dolgokat. Ez most is ugyanúgy van, ahogyan korábban volt.
Még a jogszolgáltatásnál is rosszabb volt az inkvizíció, amely az egyházból indult ki. Itt a megkínzottak kiáltásait ájtatos imákkal harsogták túl. Ez a Teremtésben lévő isteni akarat kigúnyolása volt! Az akkori egyházi elöljárók ezzel bebizonyították, hogy fogalmuk sem volt Krisztus igaz tanításáról, még kevésbé az Istenségről és annak teremtői akaratáról, melynek törvényei megdönthetetlenül ott nyugszanak és hatnak a Teremtésben, változatlanul már a kezdetektől az idők végezetéig.
Isten az emberi szellemnek annak természetében megadta a szabad akaratú döntés képességét. Csak ebben tud úgy érni, ahogyan kell, csiszolódni és teljesen kifejlődni. Csupán ebben rejlik számára mindehhez a lehetőség. Ha azonban gátat vetnek ennek a szabad akaratnak, akkor ez akadályt fog jelenteni, ha nem erőszakos hátralökést.
A keresztény egyházak azonban, ahogyan sok vallás, akkoriban ez ellen az isteni rendelkezés ellen harcoltak, a legnagyobb kegyetlenséggel léptek fel ellene. Kínzás és végül halál által akartak embereket arra kényszeríteni, hogy olyan utakra térjenek és olyan utakon járjanak, olyan vallomásokat tegyenek, amelyek azok meggyőződése ellen, tehát azok akarata ellen voltak. Ezzel vétettek az isteni parancsolat ellen. De nem csak a parancsolat ellen vétettek, hanem akadályozták az embereket szellemük előrehaladásában, és még évszázadokkal vetették őket vissza.
Ha közben a valódi érzésnek, tehát a szellemnek, csupán egy szikrája is megmutatkozott volna, akkor ilyennek soha nem szabadott volna megtörténnie és nem is tudott volna megtörténni! Eszerint csakis a hűvös ész művelte ezt az embertelenséget.
Ahogyan történelmileg igazolhatóan néhány pápa maga is méreghez és tőrhöz folyamodott, hogy megvalósítsa tisztán földi vágyait, céljait. Ez csak az ész uralma alatt történhetett, amely diadalmenetében mindent leigázott, amelynek semmi sem állhatta útját. –
S mindenek felett az elháríthatatlan történések folyamatában ott nyugodott és nyugszik sziklaszilárdan Teremtőnk akarata. A túlvilágra való átlépéskor minden egyes ember megfosztatik a földi hatalomtól és annak védelmétől. Neve, rangja, mindene hátramarad. Csupán egy szegény emberi lélek megy által, hogy ott megkapja, elszenvedje azt, amit elvetett. Egyetlen kivétel sem lehetséges! Útja keresztülvezeti őt az isteni igazságosság feltétlen kölcsönhatásának teljes fogaskerék-rendszerén. Ott nincs egyház, nincs állam, hanem csupán egyes emberi lelkek, akiknek személyesen kell számot adniuk minden elkövetett tévedésről!
Aki Isten akarata ellen cselekszik, tehát vétkezik a Teremtésben, az alá van vetve a törvényszegés következményeinek. Mindegy, kiről van szó, s hogy milyen ürüggyel vitte véghez. Bárki legyen is az az egyház vagy a jogszolgáltatás palástja alatt… a test vagy a lélek ellen elkövetett bűncselekmény az bűncselekmény, és az is marad! Ezt semmivel sem lehet megváltoztatni, még a jogszerűség látszatával sem, ami egyáltalán nem mindig egyezik meg a joggal; ugyanis magától értetődően a törvényeket is csak észemberek alkották meg, és ezért földi korlátozottságot kell magukban hordozniuk.
Az ember vegye csak egyszer szemügyre oly sok állam jogrendszerét, különösen Közép- és Dél-Amerikában. Az az ember, aki ma a kormányt vezeti, s közben minden tiszteletet megkap, holnap már bűnözőként a börtönbe kerülhet, vagy kivégezhetik, ha ellenfelének valamilyen erőszakos cselekmény által sikerül a kormányzást magához ragadnia. Ha nem sikerül neki, akkor ahelyett, hogy kormányzónak ismernék el, őt fogják bűnözőnek tekinteni és üldözni. S az összes hatósági szerv készségesen szolgálja majd úgy az egyiket, mint a másikat. Sőt egy világutazónak is gyakran cserélnie kell a lelkiismeretét, akár egy ruhát, ha egyik országból a másikba megy, hogy mindenütt jónak számítson. Ami az egyik országban bűncselekménynek számít, az a másikban nagyon gyakran megengedett, mi több, talán még szívesen is látott.
Ez természetesen csak a földi ész vívmányaiban lehetséges, de sohasem ott, ahol az észnek az élő szellem eszközeként el kell foglalnia természetes szintjét; aki ugyanis a szellemre hallgat, az sohasem fogja Isten törvényeit figyelmen kívül hagyni. S ahol e törvényeket veszik alapul, ott nem lehetnek hiányosságok, hézagok, hanem csupán egységesség, ami boldogságot és békét von maga után. A szellem kifejeződései alapvonásaiban mindig mindenütt csak teljesen ugyanazok lehetnek. Sohasem fognak egymással szemben állni.
A jogtudománynak, a gyógyítás művészetének, az államvezetés művészetének is csak fogyatékos iparosságnak kell maradnia ott, ahol csupán az ész alkothatja az alapot, és hiányzik belőle a szellemi. Másként egyszerűen nem lehetséges. Közben természetesen mindig a „szellem” valódi fogalmából kell kiindulni. –
A tudás egy termék, a szellem azonban élet, melynek értékét és erejét csak a szellemi eredettel való kapcsolata alapján lehet meghatározni. Minél bensőségesebb ez a kapcsolat, annál értékesebb, hatalmasabb az eredetből kiindult rész. Minél lazábbá válik azonban ez a kapcsolat, annál eltávolodottabbnak, idegenebbnek, magányosabbnak és gyengébbnek kell lennie a kiindult résznek is, tehát az illető embernek.
Ezek mind oly egyszerűen magától értetődő dolgok, hogy az ember nem képes felfogni, miként tudják ezt a helytelen útra tért észemberek újra és újra figyelmen kívül hagyni, mint a vakok. Hiszen amit a gyökér felszív, azt kapja a törzs, a virág és a gyümölcs is! De itt is megmutatkozik a felfogásban tapasztalható reménytelen önbeszűkítés. Fáradtságosan falat emeltek önmaguk elé, amelyen többé már nem képesek átlátni, még kevésbé átjutni rajta.
Minden szellemileg élő ember számára azonban az ilyen embereknek beképzelt, fölényes, gúnyos mosolyukkal, önmaguk mások fölé helyezésével, és azok lenézésével, akik nincsenek oly mélyen rabszolgasorba döntve, olykor szegény, beteg bolondoknak kell tűnniük, akiket minden részvét ellenére meg kell hagyni tévhitükben, mert felfogásuk határán még az ellenkező bizonyítékok tényei is benyomás nélkül siklanak tova. Minden igyekezetnek, hogy ezen valamit javítani lehessen, csupán ahhoz az eredménytelen törekvéshez kell hasonlítania, mint amikor egy beteg testre új, csillogó köntöst terítenek, hogy ezáltal egyszersmind meg is gyógyítsák.
A materializmus már most túljutott csúcspontján, és immár mindenütt csődöt mondva hamarosan össze kell omlania. De nem anélkül, hogy közben sok jót magával ne rántana. Követői máris képességeik végső határán vannak, és hamarosan összezavarodnak saját művüktől, s majd önmaguktól is, anélkül hogy felismernék a szakadékot, amely előttük tátong. Nemsokára olyanok lesznek, mint egy pásztor nélküli nyáj, bizalmatlanul egymás iránt, mindenki a maga útját járva, s ennek ellenére közben még büszkén többre tartva magukat másoknál. Anélkül, hogy átgondolnák, csupán korábbi szokásokat követve.
Ürességük külső látszatának valamennyi jegyével együtt végül vakon bele is fognak zuhanni a szakadékba. Még szellemnek tartják azt, ami csupán saját agyuk terméke. De hogyan is lenne képes halott anyag élő szellemet létrehozni? Sok dologban büszkék egzakt gondolkodásukra, míg a leglényegesebb kérdésekben minden gátlás nélkül meghagyják a legfelelőtlenebb hézagokat.
Minden egyes újabb lépésnek, minden jobbításra tett kísérletnek újra és újra magában kell hordoznia az ész művének minden meddőségét, s így az elkerülhetetlen hanyatlás csíráját is.
Mindaz, amit most mondok, nem prófétálás, nem alaptalan jövendölés, hanem a Teremtésben lévő mindent éltető akarat megváltoztathatatlan következménye, melynek törvényeit előadásaimban magyarázom. Aki az ott pontosan megjelölt úton szellemében velem halad, annak a szükségszerű véget is át kell látnia, és fel kell ismernie. S máris meg lehet figyelni e vég minden jelét.
Az ember panaszkodik és siránkozik, s undorral nézi, miként mutatkoznak meg manapság szinte hihetetlen formákban a materializmus torzszüleményei. Az ember a gyötrelemből való szabadulásért, javulásért, a határtalan hanyatlásból való kilábalásért könyörög és imádkozik. Azon kevesek, akik meg tudták menteni lelki életük valamilyen rezdülését a hihetetlen történés áradatából, akik szellemileg nem fulladtak bele az általános hanyatlásba, amely hazug módon büszkén a „haladás” nevet viseli homlokán, azok számkivetettnek, elmaradottnak érzik magukat, s a jelenkor lelketlen csatlósai kinevetve annak is tekintik őket.
Babérkoszorú jár mindazoknak, akiknek volt bátorságuk, és nem csatlakoztak a tömegekhez! Akik büszkén lemaradtak a meredeken lejtős úton!
Alvajáró, aki ma emiatt még szerencsétlennek akarja magát tartani! Nyissátok ki szemeteket! Hát nem látjátok, hogy mindaz, ami nyomaszt benneteket, a most már csak látszólag uralkodó materializmus hirtelen végének kezdetét jelenti? Az egész építmény máris az összeomlás szélén áll, azok közreműködése nélkül, akik szenvedtek miatta, és akiknek még továbbra is szenvedniük kell. Az észemberiségnek immár le kell aratnia azt, amit az évezredek során létrehozott, táplált, nevelt és körülrajongott.
Emberi számítás szerint hosszú idő, Isten önműködő malmainak a Teremtésben csupán rövid időszak. Bárhová tekintetek, mindenütt az összeomlást látjátok. Hullámai visszafelé csapnak, s fenyegetőn felduzzad akár egy súlyos fal, hogy hamarosan átbillenve és összedőlve mélyen maga alá temesse imádóit. Ez a kölcsönhatás kérlelhetetlen törvénye, melynek félelmetes módon kell megmutatkoznia ennél a kihatásnál, mert az évezredek folyamán a sok tapasztalat ellenére soha sem változtak a dolgok a magasabb rendű felé, hanem ellenkezőleg, ugyanazt a téves utat taposták még szélesebbre.
Csüggedők, itt az idő! Emeljétek fel fejeteket, amit gyakran szégyenkezve kellett lehajtanotok, amikor az igazságtalanság és a butaság oly mély fájdalmat tudott nektek okozni. Nézzétek meg ma nyugodtan az ellenfelet, aki olyannyira el akart benneteket nyomni!
Eddigi pompázatos ruhája már nagyon csúnyán megkopott. Alakja minden lyukon át végre a maga valódi formájában látható. Bizonytalanul, ám nem kevésbé beképzelten, értetlenül néz ki belőle az emberi agy eltikkadt terméke, az ész, amely a szellem szintjére emeltette magát!
Nyugodtan vegyétek csak le szemetekről a kötést és nézzetek élesebben körül. Már egyedül az egyébként egészen jó újságok átlapozása is sok mindent elárul a tiszta tekintetnek. Az ember görcsös igyekezetet lát, amely még ragaszkodni akar minden régi látszathoz. Arroganciával és gyakran nagyon otromba viccelődéssel igyekeznek az egyre világosabban megmutatkozó értetlenséget eltakarni. Ízléstelen kifejezésekkel akar gyakran egy ember valamit megítélni, amiről azonban a valóságban teljesen szembeötlően halvány fogalma sincs.
Manapság még egészen jó képességekkel rendelkező emberek is tehetetlenül menekülnek a tisztátalan utakra, csak azért, hogy ne kelljen beismerniük, hogy oly sok dolog meghaladja saját eszük felfogóképességét, amire eddig egyedül hagyatkozni akartak. Nem érzik viselkedésük nevetséges voltát, nem látják a pőreséget, amit ezzel csak növelni segédkeznek. Zavarodottan, elvakítva fognak hamarosan az Igazság előtt állni, és szomorkodva fognak végigtekinteni elhibázott életükön, közben végre megszégyenülten felismerve, hogy éppen ott rejlett a butaság, ahol az ember bölcsnek vélte magát.
Milyen messzire jutott ez már manapság? Az izomember diadalmaskodik! Egy komoly kutató, aki évtizedekig tartó küzdelem árán rátalált egy szérumra, ami évről évre emberek százezreinek nyújtott védelmet és segítséget halálos betegségekkel szemben, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, arathatott valaha is olyan diadalt, mint egy bokszoló, aki tisztán földi, durva brutalitással legyőzi embertársát? Hát származik ebből akárcsak egyetlen emberi léleknek is bármi haszna? Csak földi, minden földi, vagyis alacsony a Teremtés egészének művében! Teljesen az észbeli tevékenység aranyborjának megfelelően. Ennek az oly nagyon földhözkötött, agyaglábakon álló látszatfejedelemnek a beszűkített emberiség felett aratott diadalaként! – –
És senki sem látja ezt a szédületes iramú lefelé csúszást a borzalmas mélységbe!
Aki érzi ezt, az egyelőre még hallgatásba burkolózik, azzal a megszégyenítő tudattal, hogy kinevetik, ha beszél. Máris eszeveszett őrület az egész, amiben azonban ott rejlik a tehetetlenség ébredező felismerése. És a felismerés megsejtésével csak még jobban lázadozik minden, már dacból is, hiúságból és nem utolsó sorban az eljövendőtől való félelem és rettegés miatt. Az ember semmi áron sem akar már most ennek a hatalmas tévedésnek a végére gondolni! Mindez az elmúlt évezredek büszke építményéhez való görcsös ragaszkodássá válik, ami teljesen a bábeli toronyhoz hasonlít, és ugyanaz a sors vár rá!
Az eddig töretlen materializmus a halál előérzetét hordozza magában, ami hónapról hónapra egyre nyilvánvalóbbá válik. –
Ám számos emberi lélekben mozgolódik valami, mindenütt, az egész Földön! Az Igazság ragyogását már csak a régi, téves nézetek egy vékony rétege fedi el, amit a megtisztulás első erősebb szele elseper, hogy felszabadítsa ezáltal magját, melynek fényessége megannyi más fényével összekapcsolódik, hogy kibontakoztassa sugárkúpját, amely a hála tüzeként emelkedik fel a fényes öröm birodalma felé, a Teremtő lábaihoz.
Ez lesz a hőn áhított Ezeréves Birodalom kora, amely ragyogó ígéretben a remény nagy csillagaként áll előttünk!
És ezzel végre feloldódik az egész emberiségnek a szellem ellen elkövetett nagy bűne, amely a szellemet az ész által a Földhöz kötve tartotta! Majd ez lesz csak a helyes út vissza a természeteshez, a Teremtő akaratának útjára, aki azt akarja, hogy az ember művei nagyok legyenek, és azokat élő érzések járják át! A szellem győzelme pedig egyúttal a legtisztább szeretet győzelme is lesz!
* „Én vagyok a feltámadás és az élet…!” című előadás
** „Az Antikrisztus” című előadás
* * *